Tavaly hóembert építettünk a Naszály túrán. Most egy évvel később, de ugyanazon a napon ismét hosszú ujjú ruhát kellett húznunk, de nem azért, mert fáztunk, hanem hogy ne égjen le a karunk a vakító napsütésben, a tavaszi hőségben.

204-en vállalták be az idén (Wellness hétvége helyett) az immár több mint 25 éves Naszály túrát, amit a Föld Napján, minden évben megszervezünk Vácott. (Ez nem egy ideális létszám túrázni, de ha már egyszer egy évben legalább ennyien látni szeretnénk a természetet, megérthető.)

Az idén nem busszal, hanem gyalog túráztunk végig. Ezt azért így terveztük, hogy a váci embereknek, ha kedve támad kimenni a természetbe, tudja, hogyan juthat el a hegyre, ami a város mellett magasodik.
Minden igyekezetünk és tervezésünk ellenére rá kellett jönni, ha nem akarjuk életünket kockáztatni a 2/A úton való átjutással, csak Gombási úti felüljáró alatt juthatunk ki a hegy felé. De legalább ez is kiderült, az elmúlt évek után, amikor külön busz vitte a túrázókat az indulás helyére és nem tudtuk hogyan cseppenünk ide a hegyre.

A SPAR mellől való indulás is gondot jelentett, mivel az áruház dolgozói a sok embert látva azt hitték, hogy a túrázók töltik meg a parkolójukat. (Másnap rá kellett jönniük, hogy túra nélkül is megtelik minden éjszaka a parkoló, hiszen a közeli lakótelepre nem építettek elég parkolót, hogy mindenkinek jusson, aki gépkocsit vesz magának.) A Szederfa sor árnyas fái jó kiindulásnak ígérkezett, ám amikor visszajutottunk a Gombási útra, kicsit illúzió romboló volt a helyzet. A szemét szedéshez kiosztott zacskók miatt kicsit összezavarta az aluljáró mellett felhalmozott szeméttenger a túrázókat, akiknek gyorsan meg is magyaráztunk, hogy a túra útvonalán szeretnénk szemetet szedni és nem itt az út mellett, amihez nem zacskó, hanem kamionra lenne szükség. (Elgondolkodtató, hogy külterületen hogyan lehet ennyi hulladékot és sajnos veszélyes hulladékot felhalmozni és nem elszállítani, ami veszélyezteti a közeli kertek növénytermesztését és mindezt úgy, hogy balesetveszélyesen, közvetlenül az úttest mellett van lerakva?)

Miután magunk mögött hagytuk a várost kezdett alakulni a kép. Átvágtuk magunkat az eladó, vagy éppen magára hagyott kertek mellett, amiket vagy már nem győznek fenntartani az öregek, vagy a fiatalok próbálnak megszabadulni tőlük, mert a mostani életvitelbe nem fér bele a kert, ahol sok munkával lehet előállítani mindazt, amit olcsón, megvásárolhatunk a multiknál.

Hajdú Sanyi Bácsi az örökös túravezetőnk megtalálta a vadregényes, ám de meredek utat és kezdett a tömeg kis csoportokra elviselhető léptékűekre szakadni. Ahogy fentebb mentünk úgy nőtt a hőmérséklet és valóságos kánikulában küzdöttük fel magunkat a gerincen. Míg tavaly a keltikék lila színei bújtak elő a hó alól, most már a jóval később, májusban virágzó tavaszi héricsben gyönyörködhettünk. Az ebédet Papp János, a Hegyi Ember a Vaditató tónál tálalta, ahol a természetet leköröző már-már lombba öltözött fák alatt ebédelhettünk.
A túra legmagasabb pontja a kilátótorony volt, ami a hegy felé magasodik 650méter felett. Az ember azt hinné, hogy az elmúlt évtizedben már mindent tönkretettek a tornyon, amit lehet. Pedig dehogy. Mindig akad korlát amit le lehet fűrészelni és szemét amit meg lehet gyújtani, hogy aztán kormosak legyünk ha bármihez hozzáérünk, ha fel akarunk menni gyönyörködni a panorámában, amit még nem sikerült teljesen tönkretennünk.

A Násznép barlang érintésével indultunk lefelé a hegy lejtőjén, hogy az Attila Dombon (Amit nem sok hozzáértéssel "Ezotermikus" dombnak neveztek el a táblákon.) még gyönyörködhessünk a fákban, virágokban és a látképben. A dombon sütkérezve, beszélgetve egyre nehezebb szívvel gondoltunk a visszaindulásra. Ilyenkor mindenki, aki egész héten Budapesten dolgozik, most szembesül a helyzettel, a csodálatos panorámával, a még élő környezettel, és mindazzal, amivel ezt szépen lassan de szisztematikusan megpróbáljuk tönkretenni. Ilyenkor mindannyian tenni szeretnénk valamit, hogy jövőre is legyen hová elindulni a Naszályba, és ne eméssze el a szeméttenger mindazt, amiben most gyönyörködünk.
Aztán elindulunk, és szép lassan megszokja szemünk azt a világot, amit a hegy fái alól nézve felháborítónak tartottunk.

Megszokjuk. És már nem is gondolkodunk rajta, meddig lesz még hová elindulni a Föld Napján?

Bíró György