A szeretetet, vagy inkább a szeretet megfelelőjét az állatoknál is megtaláljuk, érzelmi kötődéseik jobbára ösztönviláguk részét alkotják; az emberben ennek az ösztönvilágnak már csak a maradványai működnek. Az ember létében az a tény a döntő, hogy kiemelkedett az állatvilágból, az ösztönös alkalmazkodásból, hogy meghaladta a természetet, ha el soha nem hagyja is; része a természetnek, mindamellett egyszer elszakadt tőle, és nincs visszaút; egyszer kiűzetett a paradicsomból - a természettel való eredeti egység állapotából -, és már hiába is próbálna visszafordulni.

Az ember - a faj éppúgy, mint az egyed - születésekor egy ingatag, bizonytalan és nyitott helyzetbe vettetik ki egy olyan állapotból, amely állandó volt - mint az ösztönök. Az ember tudatos lény; benne ébred a lét öntudatra; tudomása van önmagáról, embertársairól, múltjáról és jövőjének lehetőségeiről. Ez a tudomása önmagáról, mint elkülönült entitásról, rövid élettartamának és annak a ténynek a tudata, hogy akaratlanul született meg és akarata ellenére meg fog halni, vagyis, hogy tehetetlen a természet és a társadalom erőivel szemben - mindez elkülönült, elszigetelt létét kibírhatatlan börtönné teszi. Az elkülönültség élménye szorongást kelt; voltaképpen minden szorongásnak ez a forrása. Elkülönültnek lenni annyi, mint elvágva lenni minden lehetőségtől, hogy emberi képességeimet kifejthessem. Aki, tehát elkülönült, az tehetetlen; nem képes a világot - dolgokat és embereket - megragadni és átalakítani; a világ rám törhet, és én nem tudok ellenhatást kifejteni. Az embernek legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze elkülönültségét, hogy kiszabaduljon magánya börtönéből.

Az ember minden korban és minden kultúrában egy és ugyanazon kérdéssel kerül szembe: Arra kell megoldást találnia, hogy hogyan győzze le az elkülönültséget, hogyan valósítsa meg az egyesülést, hogyan haladja meg az egyéni életet, szüntesse meg a két ember közti szakadékot és olvadjon egybe a világegyetemmel.

A jelenkori társadalom az egyéniségtől megfosztott egyenlőségnek az eszményét prédikálja, mert egyforma emberi atomokra van szüksége, hogy simán, zökkenőmentesen tudja működtetni őket az eltömegesedés közepette; engedelmeskedjenek egyforma parancsoknak, de legyen mindenki meggyőződve róla, hogy a saját vágyait követi. A konformizmus útján elért egyesülés nem intenzív és nem erőszakos; lagymatag, rutinszerű, és éppen ezért gyakran nem is tudja csillapítani az elkülönültség szorongását.

A rutin cselekvések hálójába gabalyodva, hogyan tartsa észben az ember, hogy egyszeri egyéniség, akinek csak ez az egy esélye adatott meg élni, remélni és csalódni, bánkódni és félni, szeretetre vágyakozni és rettegni a semmitől és elkülönültségtől. A mindenséggel való egyesülés megvalósítására – vagyis a belső harmónia elérésére -, az alkotó tevékenységben kínálkozik lehetőség, melyben minden fajtájában egyesül az anyagával, amely számára a külvilágot teremti meg, emellett segítséget nyújt még a természethez való ismételt közeledés is. Azonban e szorongás eloszlatásához a tökéletes válasz a személyek közötti egyesülés, a másik személlyel való összeolvadás megvalósításában rejlik: a szeretetben. A szeretet tehát válasz lehet az emberi lét örök kérdésére.



Gerecze Réka Fanni
pszichológus




Felhasznált irodalom:
- Erich Fromm (1984): A szeretet művészete, Helikon Kiadó, Budapest.