A fővárostól északra a Duna jobb partján épült nagyközség megközelíthető a 11. számú úton, vagy HÉV-vel.


A község történelme az ásatások szerint a bronzkorig vezethető vissza. Egy ivóedénynek használt kocsiformájú tárgyat találtak a homokbányában, amely az egyik legrégibb kocsiábrázolás Európában. A későbbi ásatások gazdag avarkori temetőt tártak fel. A Duna-parton római őrtornyok nyomai is láthatóak. A település nevének eredete a káliz (kaluz) izmaelita népnévvel hozható összefüggésbe, vagyis nincs kapcsolata a kézenfekvőbbnek tűnő kalásszal.


A török korban elnéptelenedett faluba előbb a török elől menekülő szerbek, majd német lakosok érkeztek. A szerbek főleg szőlő- és gyümölcstermesztéssel, a németek szántóföldműveléssel és állattartással foglalkoztak. Az I. világháborút követően (1923-ban) a textilipar fejlődni kezdett, majd az 1990-es évek elején megszűnt. A II. világháborút követő német lakosság kitelepítésével, valamint a XIX. század végétől folyamatos, nagyszámú beköltözésekkel Budakalász a mai időkre nagyrészt magyar településsé vált. A nagyközség "alvóváros", a közeli fővárosba bejárókkal.


Igen változatos tájon fekszik. Nyugatról erdővel borított hegyek övezik, melyek dombokká szelídülnek a Duna árterülete felé. A hegyek a kirándulókat (országos zöld jelzés), a kavicsbányából lett tavak és a Duna a fürdőzőket, sportolókat és a horgászokat vonzzák. A Luppa-sziget, a Duna-part és a környező dombok kedvelt üdülőhelyek.