A váci születésű Klenyán Csaba Liszt-díjas és nyolcszoros Artisjus díjas, nemzetközi hírnevű klarinétművész csodálatos játéka is hallható lesz 2016. április 24-én vasárnap, a Vác Civitas Szimfonikus Zenekar Mozart estjén a Madách Imre Művelődési Központban.
Ennek kapcsán beszélgettünk vele, melyben azt is elárulta, mi az igazi nagy álma.

Mikor játszott utoljára Vácon?
2012-ben volt a Verdi év szóló koncertem, és a Váci Világi Vigalomban is felléptem, játszottunk még a fúvósötösömmel, kiegészült az Oláh Kálmán trióval. Én nem csak klasszikus zenét játszom, az improvizációs zene irányába is sokszor kalandozom.
Egyszóval most is nagy örömmel fogadtam Retzler Péter igazgató Úr felkérését, hogy közreműködjek a Vác Civitas Szimfonikus Zenekar koncertjén.

Más érzés "hazai pályán" játszani?
Nem igazán, esetleg annyiban igen, hogy az embernek fáj a szíve, ha mondjuk itt fél ház, máshol meg teltház előtt játszik. Viszont, amikor kimegyek a színpadra, akkor már nem az érdekel, hogy hányan vannak, hanem az, hogy akik eljöttek, a maximálisat kapják tőlem.

Hogyan állt össze a Mozart est repertoárja?
Közösen állítottuk össze a műsort Sándor Bence karnagyúrral. Ilyenkor olyan darabokból indulunk ki, ami a hallgatóság számára élvezetes, mert kedvet szeretnénk csinálni a klasszikus zenéhez, nem pedig elvenni az emberek lelkesedését. Mozart klarinét versenye mindig nagyon hálás darab ebből a szempontból, mert ismerik az emberek a lassú tételét, ha máshonnan nem is, akkor a Robert Redford Távol Afrikától című filmjéből. Szóval nagyon populáris, de mégis egy kihívást jelentő mű a szólista számára.

Lesz-e az április 24-i koncerten olyan, amire különösen felhívná a figyelmet?
Talán az új öltönyöm, de ez csak egy vicc. Semmi különös, maga az előadásmód. Számomra sokkal fontosabb, hogy Mozart Mozartként szólaljon meg. Igazából kíváncsi vagyok rá, hogy ezzel a zenekarral milyen Mozartot fogunk csinálni, mert én mindig úgy állok ki egy zenekar élére, hogy figyelem a játékukat, amit megpróbálok lereagálni. Ez mindig éppen akkori és egyedi. Nem vagyok olyan, hogy unalmas módon azt mondjam, márpedig én mindig így játszom és kísérjétek le. Ez a rossz szólista hozzáállás. Ez most részemről is egy reakció lesz a zenekarra, és remélhetőleg fordítva is.

Mire a legbüszkébb a pályafutása során?
Arra, hogy még csinálom, és hogy még képes vagyok fejlődni, és a lelkesedés nem hogy csökkenne, hanem nő az évek folyamán. Arra, hogy látok magam körül beleöregedett, belefáradt pályatársakat, ugyanakkor számomra még mindig minden nap egy új lehetőség, egy új kihívás.
Ha édesanyám hall egy klarinét művet a rádióban akkor tudja, hogy én játszom, mert felismeri a játékomat. A különböző díjakra, vagy koncert lehetőségekre is, de úgy gondolom, hogy ha az ember teszi a dolgát, akkor azt egy idő után díjazni kell. Ha díjazzák, akkor az jól esik, mert tudja, hogy a mögött mennyi befektetett munka van.
Büszke vagyok a repertoáromra. Mára már ötezerre növekedet, és folyamatosan bővül most is.

A klarinéton kívül sosem próbált más hangszereket?
Ilyen névvel, hogy Klenyán, csak klarinét jöhetett szóba - félre téve a viccet, édesapámnak volt ez a kedvenc hangszere. Vácon, a Petőfi Általános Iskolában éneke-zenei osztályában kötelező volt hangszert tanulni, és a klarinét akkoriban nagyon slágeres és sikeres hangszer volt. Már csak azért is, mert egy bizonyos szintig nagyon könnyen el lehet jutni, utána viszont már elég nehéz, hogy az ember a világ legnagyobbjai közé kerüljön. A fejlődés nem olyan látványos, évről évre visszanézve látom, hogy mind a mai napig mennyit tudok fejlődni. De e mögött komoly munka van, tehát a zsenialitást nem kell túlmisztifikálni, mert ha nincs munka, akkor eredmény sincsen.
Ha már más hangszereket kérdezett, akkor az elektronikus gitár, vagy rockének jöhetett volna szóba, mert az mindig is bennem volt. Ám ez mindig egy elérhetetlen álom marad, mert amit csinálok, az egész embert kíván. Az azt jelenti, hogy reggeltől estig úgy létezem, mint Klenyán Csaba klarinétművész, csak ez van egész nap a fejben. Ez tud erőt adni ahhoz, hogy az ember a szerettei, barátai felé energiát tudjon sugározni.

2008-ban nagy vállalkozásba kezdett: évek alatt végigjátssza az összes magyar klarinétra írt művet.
Igen, amikor ezt elkezdtem, akkor 3-4 koncertet csináltam egy évben. Most már azért többet játszom és tényleg végigveszem az összes magyar darabot. Kicsit az a nehézsége a dolognak, hogy nem tudom mikor lesz vége, mert - emiatt is - folyamatosan írják nekem az újabb és újabb darabokat, de ez nem is baj. Természetesen azokat is bemutatom, nem csak a 20-as, 30-as évekig visszamenőleg, Lehet, majd egyszer azt fogom mondani, hogy elég. Egyébként a sorozat arról szól, hogy mindegyik rögzítve legyen, amiben korábban a Magyar Rádió is segítségemre volt. Azonban most már a Magyar Rádiónak is másfajta financiális lehetőségei vannak, így most már nem jönnek ki felvenni a darabokat, így én próbálom ugyan úgy rögzíteni.

Van egy megegyezésünk, hogy lesz majd a hangtárukban egy olyan kis fakk, ahol ezek a művek külön elérhetőek lesznek mindenki számára. A pedagógiai daraboktól kezdve a koncert darabokig mindent végigjátszom, hogy kicsit bővüljön a repertoár, mert ez jelenleg meglehetősen szűkös. Az elmúlt 40 évben eléggé felhígult a klarinétoktatás, így ezzel próbálok ösztönözést adni, hogy kicsit más darabokat és máshogy is tanítsanak. Saját módszereimmel, de nem valami ellen, hanem valamiért küzdök. Ez az egész sorozatnak a lényege, és célja.

Mik a további tervei a jövőre nézve?
Egyrészt vannak a terveim, másrészt vannak a konkrétumok, ez nagyon sokszor találkozik.
Még tart az évad a Concerto Budapestben, ahol most már harmadik éve vagyok a szóló klarinétos. Ott azért is vállaltam el a munkát - amellett, hogy szólista vagyok, mint kamarazenész -, mert nekem mindig kellett a csapatmunka ahhoz, hogy jó szólista legyek. 16 évet játszottam a Weiner-Szász Kamara Szimfonikusoknál, ám ez sajnos financiális okok miatt megszűnt, így újabb lehetőség volt, hogy valahol újra csapatban dolgozhatok. Nekem a szólózás a mindenem, hiszen akkor van egy személyes kontaktusom a közönséggel. Ugyanakkor mindig egy kihívás, hogy csapatban hogyan állom meg a helyem. Most már ebben is meg tudom teremteni a személyes kontaktust a közönséggel, amit nagyon kevés zenekari zenész mondhat el.

Nyár végén megyek Pekingbe, addig itthon lesznek különféle koncertjeim. Aztán Münchenbe megyünk az ősszel, és egy távol-keleti turné is lesz a zenekarra, és nekem is szólóban.
Ugyan most lemezkiadással nem foglalkozom, de mindezek mellet természetesen hajtom a lehetőségeket a zeneművek rögzítésére, hiszen az utóbbi pár évben igen nagy mennyiségű anyag jött össze, ami csak számomra íródott, melyeket valamilyen módon mégis csak rögzíteni kell és hozzáférhetővé tenni. Persze nem úgy, mint az antológiát, mert itt nagy szimfonikus zenekaros kíséretes klarinét művekről is szó van, ami már az antológia kereteibe nem férne bele.
Most épp az egyik klarinétosok körében nagyon sikeres szóló darabom, az Alla Ballata No.2.-nek a kottakorrektúráját csinálom, ami remélhetőleg nyomtatott formában meg fog jelenni.

Mi az a nagyon nagy álom, amit mindenképpen meg szeretne valósítani?
Az álmom igazából nem is rólam szól, hanem inkább arról, hogy egyszer kiderüljön, volt értelme annak, hogy itt maradtam ebben az országban és át tudtam adni tudásom. Egyelőre ezt még nem látom, de ennek nagyon sok oka van. Egyrészt, a zeneoktatáson belül a klarinét oktatás színvonalának iszonyatos mélyrepülése, másrészt a mai generációk türelmetlensége és hozzáállása a munkához. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a sikerhez a munka egyszerűen kikerülhetetlen. Ma nagyon jellemző a fiatalokra, hogy tizedannyi munkával, huszadannyi elmélyüléssel már jövőre szeretnék azt a sikert, amit mondjuk én 20 év alatt építettem fel. Mindezeket figyelembe véve mondom azt, hogy jó lenne megtapasztalni, hogy volt értelme itt maradnom.

Kiss-Vas Gabriella
Madách Imre Művelődési Központ